Új
Az íróasztala feletti polc
tele volt képekkel így azokat kezdtem el nézegetni. Sok képen volt más fiúkkal,
akik valószínűleg az angol barátai lehettek, mert sok képen voltak ugyanazok az
arcok. Néhány olyan kép is volt, amin egy lánnyal csókolózott, de nem ezek
fogtak meg igazán.
Volt egy kép amin a tesójával voltak, nem lehettek többek 6-7
évesnél mikor a képek készültek, de nagyon édes volt. Egymás vállát átkarolva
álltak a tengerparton és vigyorogtak a kamerába. Teljesen egyformák voltak,
maximum Márk egy kicsit magasabb volt, de így is simán elmentek volna ikreknek.
Ezt a képet levettem a polcról, hogy jobban megnézhessem mikor hallottam, hogy
mellém lép.
-
Ez egy nagyon gáz kép.
-
Szerintem nem az, tök aranyosak vagytok rajta,
olyan igazi, nem pedig valami beállított szörnyűség. – Kivette a képet a
kezemből és ő is megnézte. Lassan elmosolyodott.
-
Tuti, hogy csak azért mondod, hogy jobban
érezzem magam. – még mindig mosolygott ezzel elárulva, hogy igenis sokat jelent
neki az a kép.
-
Olyannak ismersz?
-
Egyáltalán nem, bár még nem is nagyon ismerlek.
És még tegnap megbeszéltük, hogy mindent megtudok rólad.
-
Akkor ne kímélj! – összevigyorogtunk utána ő
visszatette a képet és elterült az ágyán és megpaskolta maga mellett a helyet.
-
Gyere, érezd otthon magad!
-
Oké – eközben leültem mellé az ágy szélére és ő
kérdőn nézet rám. Miután viszonoztam a nézést ő hitetlenkedve szólalt meg
-
Ezt te sem gondoltad komolyan.
-
Mit? – nem értettem, hogy mire gondol.
-
Ugye nem fogsz itt úgy ülni végig mint, aki
karót nyelt? – a kérdés közben felkönyökölt és fürkészve nézett rám.
-
Nem ülök úgy!
-
Dehogynem! Ahelyett, hogy itt szenvedsz, gyere
és feküdj mellém! – Ááá, megint olyan közvetlen, ezzel én nem tudok mit
kezdeni. Én tipikusan olyan ember vagyok, akit már az is zavar, ha valaki túl
közel jön hozzá beszélgetés közben, erre itt ez a fiú, akit tegnap ismertem meg
és most arra kér, hogy feküdjek mellé. Nem tudom, hogy végül mi vitt rá de
melléfeküdtem. Ennek köszönhetően egymástól max. 20 centire hasaltunk, és én
természetesen teljesen zavarban voltam. Ő meg nézett rám azzal az elégedett
vigyorával és gonoszan megszólalt – Pedig most még póló is van rajtam.
-
Ajj, ne csináld már! – Arcomat a kezembe
temettem és úgy kezdtem el beszélni – Csak ez olyan fura.
-
Már miért lenne fura? – tök értetlen volt a
hangja ezért felnéztem rá.
-
Neked semmi különös nincs abban, hogy annak
ellenére, hogy csak tegnap találkoztunk ma az ágyadban beszélgetünk?
-
Nincs, miért lenne?
-
Én ehhez nem vagyok hozzászokva. Alapból ahhoz
sem, hogy helyes fiúk egyáltalán beszélgessenek velem, nemhogy ahhoz, hogy
mindezt az ágyukon tegyék.
-
Tényleg nem szoktál fiúkkal beszélgetni? –
hitetlenkedett, ő sem érti ahogy anya sem. Nem vagyok az a típus akivel a fiúk
a házin kívül másról is beszélgetnek.
-
De igen, de abszolút nem úgy, ahogy veled.
-
Ezt nem értem, én tök jól eltudok veled
beszélgetni. Teljesen normálisan viselkedsz.
-
Ne mond, hogy te nem beszélsz szívesebben a
potenciális barátnő jelöltjeiddel, mint az olyan lányokkal, akikkel tudod, hogy
soha nem kezdenél ki. – Szomorkásan elmosolyodott, de láttam, hogy azért még
mindig nem ért velem egyet.
-
Ebben valamennyire igazad van, de nem csak a
csinos lányok léteznek, és nem csak velük lehet dumálni.
-
Igen de hozzám hasonlóakkal mindenki csak akkor
beszél, amikor szüksége van valamire.
-
Szerinted én is csak azért beszélek veled mert
akarok valamit? – teljesen sértődött volt a hangja és a szemeiben megbántottság
csillogott.
-
Szerintem nem, de eddig minden fiúkkal való
barátságom vége az lett, hogy megbántottak. Mármint nem is megbántottak inkább…
nem értették azt , ahogy én gondolkozom, vagy nem is tudom – kétségbe esetten
beletúrtam a hajamba, mert nem akartam megbántani, és próbáltam elhinni, hogy
ez az egész más is lehet, mint eddig.
-
Én nem szeretnélek megbántani, és ha esetleg
mégis, megteszem előre is bocsánat.
-
Sejtéseim szerint meg fogok bocsájtani. –
mondtam miközben újra ránéztem.
-
Na de akkor mesélj!
-
Ha teszel fel kérdéseket szívesen válaszolok.
-
Ha most felelnél, az már kapásból nem lehetne
jobb hármasnál.
-
Úgy gondolkodsz, mint a töri tanárom – néztem rá
csúnyán mire ő csak mosolyogva védekező állásba tette a kezeit. – De – tettem
fel az ujjam – ez nem egy felelés.
-
Oké, akkor egy kérdés: Miket szeretsz csinálni
szabadidődben a lovagláson kívül?
-
Nézzük csak… Szeretek olvasni; zenét hallgatni; táncolni
és énekelni, ha senki nem hall és néha rajzolni.
-
Miért csak akkor énekelsz, ha senki nem hall?
-
Mert borzasztó hangom van.
-
Annyira nem lehet rossz – látszik, hogy ő még
nem hallott. Ha rajtam múlik nem is fog.
-
Ó hidd el, hogy az. Következő kérdés.
-
Milyen kis türelmetlen valaki.
-
Nem is vagyok türelmetlen! – mondtam teljesen felháborodva – Csak úgy
gondolom, hogy erre nem érdemes szót vesztegetni.
-
Oké mindegy. Mikor van a szülinapod?
-
Február 18. Neked?
-
Most csak én kérdezek.
-
Kérlek ez nem az Alkonyat. Nem nyomhatsz el.
-
Tudom, hogy nem de nem válaszolok a kérdéseidre,
csak akkor, ha már nagyjából elnyomtad a kíváncsiságomat.
-
Az lehetséges?
-
Még nem sok embernek volt türelme hozzá.
-
Majd nekem lesz.
-
Akkor kérdezhetek tovább?
-
Most is azt teszed.
-
Nem így gondoltam. Mikor csókolóztál először?
-
Még soha nem csókolóztam – csak döbbenten nézett
rám de láthatta, hogy nem igazán szeretnék erről beszélni ezért gyorsan fel is
tette a következő kérdést.
-
Mi a kedvenc színed?
-
Kék.
-
Játszol valamilyen hangszeren?
-
Túlzás lenne játéknak nevezni, inkább próbálok
hangot kipréselni egy gitárból.
-
És, hogy haladsz?
-
Leginkább sehogy, de nem adom fel!
-
Ne is. – Hagyott egy kis szünetet majd egy
nagyon kedves mosoly kíséretében hozzátette – majd én megtanítalak.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése