6. Fejezet

Testvérek

-          Mikor megláttam Anyát „enyhén” morcosnak tűnt.

-          Szia kérlek ne haragudj. – kicsit csúnyán nézett rám de miután még ezerszer bocsánatot kértem megenyhült, ezért fel mertem tenni azt a bizonyos kérdést- Őőő Anya!

-          Igen? – nézett rám kérdőn miközben átnézte a ló patáit, hogy nem szorult- e kavics a patkó alá.

-          Találkoztam az új szomszédunkkal és áthívott. Elmehetek?

-          Felőlem igen, - ekkor megkönnyebbülten fújtam ki a levegőt – de kérdezd meg Apádat is.

én erre csak mosolyogtam miközben egy gyors köszönést elmormolva már szaladtam is be apához aki éppen otthon volt (ez tényleg csak ritkán fordult elő ). Már tudtam hogy mehetek. Apa sosem volt az a nehéz eset, ha anya elengedett minket valahová akkor már biztos dolgunk volt. Sőt általában nem is törődött velünk különösebben. Mármint Zsófit és engem is nagyon szeret nem arról van szó, hogy nem, csak az igazi kedvencek az ő „kisfiai” voltak. Mikor beértem a konyhába levettem a kesztyűm és kezet mostam majd Apára néztem és neki is feltettem a kérdést.

-          Persze, hogy elmehetsz.

-          Köszi Apu. – mondtam és egy puszit nyomtam az arcára, hogy kifejezzem a hálámat. Gyorsan beszaladtam a szobámba és a lovagló cuccomat lehajigálva magamról normális szerelés keresésébe kezdtem. Sietősen felvetten egy világos koptatott csőfarmert és egy sötétkék háromnegyedes ujjú felsőt és a sí zoknimat lecseréltem egy sima fekete darabra. Már indultam is csak az előszobába érve még magamra kaptam a fekete szövetkabátomat egy kék sállal és a bakancsomat is felrángattam.

Próbáltam sietni de ez egy cseppet sem volt egyszerű tekintve, hogy mindenütt hó volt vagy latyak. Párszor meg is csúsztam. Fura, hogy amíg Mátéval voltam sikerült elkerülni a seggre esést. Már nem volta messze a kaputól és épp azon gondolkoztam, hogy csengessek-e amikor megláttam, hogy Máté egy vizes rövid ujjúban fagyoskodva jön felém a sapimmal a fején.

-          Milyen kis csinos itt valaki. – Mondtam neki mosolyogva miközben ő a kaput nyitotta

-          Ó vajon ki lehet az. – Nevetett rám majd a sapkát levéve beengedett.

-          Nem fázol?

-          Nem mert gyors vagyok mint a villám és már csak víz van a pólómban nem pedig olvadozó hó.

-          Ki volt az a galád, aki havat tett a pólódba?

-          Részben te, részben pedig a bátyám.

-          Én? – ezt nem értettem hisz én „csak” az arcába nyomtam.

-          Bepotyogott a kabátomba és ezzel együtt a pólómba is. – Mondta miközben mérgesen nézett.

-          Haragszol?- rá se mertem nézni, csak a lépcsőt tanulmányoztam, ami előtt megálltunk.

-          Dehogyis, olyan dilis vagy. Esetleg tesómra, de rád semmiféleképpen sem. – Ezt olyan aranyosan mondta, hogy felnéztem rá és mikor megláttam, hogy mosolyog akkor én is felvidultam, de közben észre is vettem valamit:

-          Te mindjárt megfagysz inkább mennyünk be.

-          Oké. – már nyitotta is az ajtót miközben én lelkiekben próbáltam felkészülni arra ami majd fogad. Közben az ő példáját követve elkezdtem levenni a cipőm, de már azon agyaltam, hogy vajon szimpatikus leszek–e a családjának és erről eszembe jutott valami.

-          A bátyád miért tett havat a pólódba?

-          Ez kicsit hosszú… Amúgy jól vagy? Egy kicsit sápadtnak tűnsz.

-          Persze…

-          De…?

-          De nagyon izgulok.

-          Miért? – én ekkor már a kabátot küzdöttem le magamról, ő pedig az ajtófélfának dőlve kérdőn nézett rám.

-          Mert mi van ha nem vagyok szimpatikus a családodnak? – teljesen kétségbeesve néztem rá és megálltam a mozdulatban egy pillanatra de utána gyorsan folytattam.

-          Biztos az leszel…. Legalábbis szerintem. – a második mondat ellenére bíztatóan mosolygott rám ezzel nem igazán hagyva, hogy tovább lubickoljak a kétségeimben.

-          Ez nem volt megnyugtató.

-          Ajj, csak gyere –ezzel kézen fogott és behúzott maga után a konyhába. Ott éppen végezhettek az evéssel mert egy kedves arcú nő – aki valószínűleg az anyukája – éppen a mosogatógépbe pakolt be. Nagyon hasonlít Mátéra de neki hosszú hullámos szőke haja Máté sötét egyenes hajával szemben. Eközben egy magas fiú, aki , olyan volt mint Máté csak érettebbnek tűnő kiadásban, adogatta neki az edényeket. Mikor beléptünk mindketten felénk mosolyogtak. Máté elengedte a kezem és megállt mellettem.

-          Khm… Csókolom, és szia!- éreztem, ahogy a mondat közben pír kúszik az arcomra, de megpróbáltam ennek ellenére kipréselni magamból egy rendes mosolyt.

-          Először a nő szólalt meg – Ugyan semmi „csókolom” , nyugodtan tegezhetsz. Anna vagyok. – kezet fogtunk és én is bemutatkoztam. – Fanni vagyok, örülök, hogy megismerhettelek- mosolyogtam rá kicsit bátrabban mert nagyon kedves volt.

-          Én is nagyon örülök. - ezután Máté is közelebb lépett majd rámutatott a srácra és gonoszkás mosollyal beszélni kezdett:

-          Mivel nem hiszen, hogy egyedül menne neki, ezért bemutatom a bátyámat. Fanni ő itt Márk.

-          Na elmész te a… - Kezdte Márk de Anna gyorsan félbe szakította

-          Fiúk szerintem ezt nem most kéne – Nézett rájuk jelentőségteljesen. Én csak felnevettem, mert szerintem ez csak természetes tesó-viselkedés volt.

-          Örülök, hogy megismerhettelek. – gyorsan kezet ráztunk de most ő nézett fura vigyorral Mátéra.

-          Én is örülök Matyi rengeteget mesélt rólad. – mondta erősen megnyomva a Matyi részt a mondatban.

-          Matyi? – Most mi van?

-          Jaj! Sajnálom elfelejtettem, hogy a barátaid előtt ne hívjunk így. – Márk megbánást tettetve Nézett öccsére. Anna közben csak a fejét fogta és magában mormogott valamit, én meg álltam ott és mosolyogtam

Ó ezt még biztosan visszakapod, de még mielőtt nagyon belelendülnél az égetésbe mi felmegyünk – megint gyorsan kézen fogott és el is kezdett húzni ki a konyhából.