5. Fejezet

Ismerkedés

-          Helló!- mosolygott rám elbűvölően

-          Helló, bocsi, hogy késtem, de kicsit megfeledkeztem az időről.

-          Nem gond. Cuki a sapid – mondta miközben kihúzott egy a sapka alá szoruló tincset, én eléggé zavarban voltam így időbe telt mire meg tudtam szólalni.

-          Köszi. van kedved sétálni?

-          Hát… Ő is jön?- intett ezzel Ámor felé.

-          Félsz tőle?- kérdeztem kaján vigyorral.

-          Ne röhögtess. Csak kicsit, hogy is mondjam…

-           Nem szégyen néha félni

-          Nem félek, inkább kicsi bizonytalan vagyok.

-          Na akkor tegyünk stabillá ő is jön és összehaverkodtok, jó?

-          Nem is tudom….

-          Naaa – néztem rá boci szemekkel miközben meglöktem a vállammal az övét.

-          Na jó legyen, de csak mert ezeknek a szemeknek nem lehet ellenállni.

-          Akkor bemutatlak titeket egymásnak. - nagyon furán nézett rám mire én felnevettem - csak vicc volt, bár már a fejedért megérte.

-          Már azt hittem te is egy ló megszállott vagy.

-          Mert ki még az?

-          A húgom, tudod néha teljesen megszállottan viselkedi. Kicsit féltem is emiatt.

-          Hány éves?

-          Most lesz hét.

-          Akkor szerintem nem igazán kell féltened. A lányok kétharmada keresztül megy ezen.

-          Biztos.

-          Néz csak rám, 5 évesen kértem apától egy pónit, most apa tízszer annyira élvezi mint én akkor. Most már nem is igazán rajongok értük, pusztán a szívemhez nőttek.

-          Ahhoz képest most is lóval jöttél.

-          Mert klassz testmozgás.

-          Hát persze- nézett rám- csak ülni kell.

-          Szerinted, persze nem érhet fel mondjuk az úszással de akkor is inkább sport mint az íjászat.

-          Ebben van valami de inkább majd ha jobb idő lesz akkor elmegyek veled egyszer lovagolni és akkor bebizonyíthatod.

-          Megegyeztünk, amúgy miért akartál találkozni? –tetem fel a kérdést, ami azóta zakatolt a fejemben mióta felkeltem.

-          Csak gondoltam beszélgethetnénk. Szeretnélek megismerni.

Jócskán elpirultam, de remélem nem látszott nagyon, hisz a hidegben mindenki kipirul… remélem de ez így még mindig nem tiszta – Miért akarsz  megismerni?

-          Miért ne akarnálak? Figyelj nem tudom, hogy miért nem hiszed el, de én tényleg szimpatikusnak talállak és jó veled beszélgetni ezért szeretnék veled jóban lenni.

-          Tényleg?

-          Tényleg. -  Mosolygott rám – De miért nem hiszed el?

-          Eddig nem igazán volt túl sok kellemes élményem helyes fiúkkal.

-          Szóval szerinted helyes vagyok?

-          Szerintem ebben a mondatban nem ez volt a lényeg.

-          De helyesnek tartasz.

-           Úgy mondod mintha senki se mondta volna eddig.

-          De mondták már csak nem gondoltam, hogy te is annak tartasz.

-          Leszbikusnak nézek ki? – kérdeztem megdöbbenve. Méghogy nem tartom helyesnek…

-          Nem, csak nem is tudom…. olyan távolságtartó voltál pedig én  kedves voltam, és ezért azt gondoltam, hogy biztos a kinézetemmel van baj.

-          Néha nagyon hülye vagy, én csak szimplán arra számítottam, hogy olyan vagy mint az átlag. Hogy te is csak azért jössz a közelembe, hogy piszkálj.

-          Azt hittem már leesett, hogy nem vagyok átlagos.

-          Ez nagyon egoista hozzáállás.

-          Pedig nem az. Régen sokan bántottak?- Kérdezte szomorkás hangon kis szünetet hagyva az előző mondat után.

-          Csak lelkileg, de már túlléptem rajta, tudod mindenkinek még az idegeneknek is az első sértés, ami eszükbe jut az a súlyommal kapcsolatos.

-          Szerintem szánalmas, ha valaki úgy kezd el sértegetni, hogy még annyira sem ismer, hogy a sértés a személyiségeddel legyen kapcsolatos –mosolygott rám megértően és megölelt- nem hagyom, hogy innentől kezdve bárki bántson a súlyod miatt

-          Én sem, hogy téged bántsanak azért mert hiperaktív hülye vagy. – már én is mosolyogtam, ennyi pont elég volt az érzelgésből. Kibontakoztunk az ölelésből, ő rám nézett és felnevetett – Mi az?- kérdeztem.

-          Semmi csak ez fura reakció volt. Valahogy nem volt elég lányos.

-          Szóval nem vagyok elég lányos?- néztem rá tettetett sértődöttséggel

-          Ó dehogynem. Ilyen sapit csak egy lány venne fel. – piszkálta meg az említett darab szélét, ami egy szivárványszínű buggyos trógersapka volt, amire az egyik volt osztálytársam azt mondta, hogy vagy francia felkelőnek látszik benne az ember vagy drogosnak, de ő egy fekete darabról beszélt. Szerintem ebben csak hippi drogosnak lehet látszani, de akkor is nagyon tetszik és van hozzá való kesztyűm is de csak itthon hordom őket.

-          Valami baj van a sapimmal?

-          Ó isten ments , hogy rosszat mondjak a sapidra de ugye azért nyilvános helyen nem hordod mert a végén még háromévesnek néznek.

-          Ezt még nagyon megbánod- figyelmeztettem összehúzott szemekkel

-          Nem hinném, hogy egy ilyen aranyos tündérke ártani tudna nekem. – Ez volt az utolsó csepp a pohárban. Mérgesen néztem rá de ő csak nevetett és ellopva sapkámat futni kezdett.

-          Jobb is, hogy futsz, a helyedben én is menekülnék. -  Nem futottam utána, mert egyszer úgy is visszajön, nem szereti a magányt. Helyette inkább félig duzzogva félig mosolyogva elővettem a telefonom – Basszus- ma már másodszorra feledkeztem meg az időről pedig még dél sincs, mondjuk 10 perc alatt simán hazaérek

-          Mi a baj? – Ekkor ért vissza Máté és látva a csalódott fejemet aggódni kezdhetett mert elég érdekes arcot vágott.

-          Semmi csak haza kell mennem.

-          Az épp elég baj.

-          Nem kell ennyire drámaian felfogni, csak jönnek lovagolni Ámoron.

-          Hazakísérhetlek?

-          Ha továbbra is boci szemekkel nézel akkor egészen biztos.

-          Nem tudsz nekem ellenállni?- emelgette meg a szemöldökét.

-          Dehogynem csak féltelek, hogy szemtengelyferdülést kapsz.

-          Persze, - megváltoztatta a hangját és énekelni kezdett –Ellenállhatatlan vagyóóóóók!

-          Álmodozz csak. - löktem oldalba, de vele együtt én is mosolyogtam. - de sietnünk kéne.

-          Ne terelj

-          Nem terelek de anya megöl ha miattam kell a kiscsajnak várni.

-          Jól néz ki? Mármint a kiscsaj.

-          Gondoltam, hogy nem anyumra gondolsz. És nem tudnám megmondani.

-          Naaa, kérlek?

-          Nem tudom. Mi számít jónak egy hétévesnél?- Néztem rá kérdőn

-          Bazd, az nem feltétlenül lesz jó. - Mondta kínosan majd mindketten felnevettünk.

-          Miért? Agyilag nagyjából egy szinten lennétek.

-          Ilyenkor annyira szeretlek, hogy sajnálom, hogy nincs normális hó a környéken- erre kérdőn néztem – Megfürdetnélek, bár most ahogy nézem az egy egész pofás kupac. – merengve bámulta az említett kupacot és közben egyre gonoszabb mosoly terült szét az arcán.

-          Meg ne próbáld!- Fenyegettem meg, de már szaladtam is amilyen gyorsan csak tudtam, de ő csak egyre közelebb és közelebb került – Ne már, latyakkal nem ér – de ez után már csak egy sikításra volt időm, mert annak a bizonyos hókupacnak legalább a fele az arcomban landolt én meg Mátéval együtt a földön.

-          Még mindig olyan nagy a szád?

-          Naná. – És ezzel a markomban lévő havat az arcába kentem. Egy ideig csak feküdtünk a földön, de gyorsan nevetni kezdtünk és abba se hagytuk, amíg Ámor oda nem jött és meg nem piszkált az orrával.

-          Látod ő legalább törődik velem.

-          Én is törődöm veled – nézet rám komolyan, majd kiszedett a hajamból egy adag havat. Én csak mozdulatlanul ültem mellette és vártam mikor végez, mikor ez bekövetkezett megköszörültem a torkom, hogy megbizonyosodjak a hangom létezéséről és csendesen megszólaltam.

-          Fel kéne állni…

-          Fel bizony- mosolygott rám majd felpattant és nekem is segített felállni. – Visszamosolyogtam rá és közben észrevettem, hogy az ő haja még tiszta hó.

-          Várj! – kérdőn nézett rám, de én minden bátorságomat összeszedve inkább csak közelebb mentem hozzá és elkezdtem kiszedegetni a hajából a havat. – Csak viszonzom a szívességet - mondtam mosolyogva.

-          Köszönöm. – komolyan nézett rám de mind a ketten elkezdtünk nevetni.

-          Most már tényleg sietnem kéne. Anya leszedi a fejem.

-          Egészen pontosan mikor kéne hazaérned?

-          Két perc múlva.

-          Az gáz. De van egy ötletem –kérdőn néztem rá ezért folytatta – Menj haza lóháton és utána kérezkedj el. Gyere el hozzánk.

-          Hááát, nem tudom

-          Lécciiiiiiii!

-          Oké, de nem tudom, hogy el fognak-e engedni.

-          Majd kiderül de inkább siess mert ha késve érsz oda biztos nem engednek el.

Jó, szia Máté. – Megint vágtába kezdtem és így csak 4 percet késtem.