10. Fejezet

-          Miért nem mondtad még el neki?

-          Nem tudom, talán … talán félek attól, hogy neki nem tetszene.

-          Remélem egyszer elég bátor leszel hozzá mert anyud egy nagyon klassz dologról marad le.

-          Lehet…

-          De ha Anyukádnak nem mered megmutatni, akkor a lányoknak miért?

-          Mert az más ők nem ismernek úgy, sőt nem is akarom, hogy ismerjenek. Ez csak egy eszköz ahhoz, hogy megszerezzem őket.

-          Értem… - Fájt amit mondott. Annak ellenére, hogy engem biztosan nem akar megszerezni, fáj, hogy nem akarja, hogy megismerjem. Egy mondatot ki tudtam nyögni, de többre nem voltam képes. Mondjuk így legalább értelmet nyert, hogy miért nem akart válaszolni a kérdésekre.

Észrevehette, hogy mennyire elkeseredett fejet vágok, mert nem igazán tudtam leplezni.

-          Fanni én nem úgy gondoltam… – Kétségbeesetten simított végig a kezemen és próbálta elérni, hogy ránézzek, de én teljesen elvesztem a gondolataimban. – Te… Én téged szeretnélek megismerni, és azt is szeretném, ha te megismernél. Azok a lányok mások.

-          Mitől?

-          Mert ők… ők csak arra kellenek, hogy legyen valaki, akivel… eltöltöm az időmet. Te viszont nagyon szimpatikus vagy és szeretném, ha barátok lennénk. – mikor ránéztem láttam a szemében, hogy komolyan gondolja és, hogy tényleg nem rám értette amit mondott.

-          Hmmm. Akkor barátok, egymás megismerése és további félreértések lehetséges elkerülése?

-          Igen nagyjából ennyi. –kicsit reménnyel fűszerezett mosoly játszott ajkain. Aranyos volt.

-          Hát ez kivitelezhető. – Mikor ezt meghallotta a mosolya kiszélesedett és szorosan megölelt, mire én nevetni kezdtem, de ekkor valaki kopogott és válaszra nem várva be is nyitott.

-          Helló, remélem nem zavartam meg semmit. – Márk volt az, kezében egy Nikon fényképezőgéppel. Mátét viszont nem igazán zavarta, hogy valaki belépett, nem engedett el, csak egy kicsit lazított az ölelésén.

-          Mit zavartál volna? – kérdezte mosolyogva.

-          Nem tudom – mondta sokat sejtetően. – Szeretnék tőletek egy kis szívességet kérni.

Kibontakoztam Máté öleléséből és kíváncsian néztem a tesójára. – Milyen szívességet?

-          Tudod fotósnak tanulok és kellene néhány kép az egyik órámra és megköszönném, ha segítenétek.

-          Mit kéne csinálnunk?

-          Festékkel töltött vízibombákat kéne dobálnotok.

-          Nekem is? – erre csak egy igenlő hümmögést kaptam válaszul. Máté már kelt is fel, hogy segítsen a tesójának és kinyújtotta a kezét, hogy engem is felsegítsen. Elfogattam a kinyújtott kezét és én is felálltam.